Bénire az volt jellemző, hogy esténként mindig nagyon ráért, soha nem sietett haza. Mire hazaért, már mindig készen volt a vacsora. Helén, a felesége többnyire meleg ételt tett az asztalra. Ez Béninek nagyon a kedvére volt. Evés után következett, az egész estét betöltő tévézés. Általában otthonülő ember volt, nehéz volt néhanapján kimozdítani. Egyszer csak Helén egy feltűnő változásra lett figyelmes. Ez akkor következett be, mikor Béni állítólag, véletlenül összefutott egy általános iskolai osztálytársával. Ettől kezdve naponta találkoztak. Rengeteg mondanivalójuk akadt egymásszámára. Érdekes módon mindig sietős lett a dolga. Rendszeresen időben ért haza. Ideges volt, ha várni kellett a vacsorára. Soká tartózkodott a fürdőszobában. Átöltözött, majd elvonult, illatfelhőt hagyva maga után.
Helén már néhány nap után gyanakodni kezdett, de most a gyanúja sajnos beigazolódott. Nő van a dologban, méghozzá, viszonylag fiatal kis pipi. Tehát nincs késlekedésre való idő, itt gyorsan kell cselekedni. Négyesben összedugták a fejüket, egy komoly megbeszélésre. Helén, a fiatalabbik lánya Jutka és a másik lánya Dóra, a végzős orvostanhallgató barátjával Elemérrel. Mindent alaposan átbeszéltek és döntöttek.
Mikor este Béni hazaért, Jutka hideg vacsorát tett eléje. Közölte, hogy anyja napközben rosszul érezte magát a munkahelyén, hazaküldte a főnöke és most fekszik. Béni benézett hozzá, Helén alvást színlelt, így nyugodtan elment. Hazajövetele után sem találkoztak, mert a férj későn jött meg. Reggel a lányok készítették a reggelit, mondták, hogy az anyjuk gyengélkedik. Orvoshoz szándékozik menni. Helén várta a férje telefonját napközben, de hiába. És a második este, pontosan az előző este ismétlése volt mindenben. Az asszony két hét szabadságot kért a munkahelyén. Néhány nap hasonlóan telt el, Béni abszolút közönnyel viselkedett a feleségével szemben. Egyedül az egyhangú hideg vacsorák nem tetszettek neki. Ha találkozott a feleségével és az panaszkodni próbált, érezhetően nem is figyelt a szavaira, vagyis nem érdekelte az asszony hogyléte.
Úgy érezte a kis csapat, hogy már lépniük kell. Figyelték, este mikor jön Béni, akkor akcióba léptek. Még az előszobában mondták nagy aggódással, hogy anyukánál most van bent az orvos. Béni benyitott, a csukott szemű asszonynak az orvos éppen sztetoszkópjával a szívét hallgatta. A vizsgálat befejezése után, Bénit kiszólította a konyhába. Nagyon komoly hangon megszólalt: „uram, a felesége állapota olyan, hogy nem is tudom mit mondjak önnek! Ha itthonra nem tudják vállalni, kórházba vitethetem. Ott sem tudnánk semmiféle beavatkozással segíteni, de állandó felügyeletet igényel. Csak annyit mondhatok, legyen erős, hisz mindnyájan Isten kezében vagyunk, akár egy hét leforgása alatt is bekövetkezhet a nemvárt esemény!” Béni gondolatai hirtelen betokozódtak, a teste remegett, a lélegzete elakadt, a szája kiszáradt. Egyszerűen nem volt hangja, még kérdezni sem tudott. Mikor az „orvos” újra rákérdezett a kórházra, tiltakozott Helén elszállítása ellen. Mondta, majd kér szabadságot és ápolja. Ezután sürgősen bement a szobájába, ott kétségbeesetten magába süppedt. Úgy érezte, hogy Helént annyira szereti, mint még soha és nem éli túl ha őt el kell veszíteni.
Megszólalt a mobilja, „Mucuskáját”, határozottan és gorombán elküldte a pokolba! Az eddig agyondédelgetett lány ezt nem értette, azt hitte, hogy téves számot tárcsázott. Újra hívta Bénit, aki nem egészen szalonképes jelzők kíséretében mondta, hogy: „most már bőven elege van belőle, szálljon le róla végre és menjen a francba!” Még tovább is mondta volna, de a lány kikapcsolta a telefonját.
Néhány napig még játszadozott a család. Azután Helén már lábadozó lett, az egész család örömére. Végül szemmel láthatólag erősödni kezdett. Mire lejárt a szabadsága meg is gyógyult. A házaspár ismét egymásra talált. A férj nagyon hálás volt az önfeláldozó „orvosnak”. Azt sem találta feltűnőnek, hogy ezután az esemény után Elemér elkezdett hozzájuk járni, jobban mondva Dórához. Az igazat Béni csak évek múlva tudta meg, mikor Elemér már a családba került. Nem haragudott a színjátékért, sőt őszintén örült!
Kiss Lászlóné
Forrás
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése